A norvég a germán nyelvek északi ágához, a skandináv nyelvek nyugati ágához tartozik, zömében Norvégiában beszélik.

A skandináv területeken élő északi emberek nyelvéből, az óészakiból fejlődött ki. A viking kalandozások idején a mai Norvégia területén élő vikingek északnyugati irányba hajóztak, ők voltak azok, akik létrehozták az első településeket Izlandon, és ők népesítették be Feröert is. Ez utóbbi két terület nyelve tehát a norvéggal együtt a skandináv nyelvek nyugati ágát alkotja.

A norvég nyelv a 14–16. században kezdett átformálódni, ebben az időszakban alakult az óészaki középnorvéggá. A skandináv országok közös történelme miatt azonban a kialakult norvég nyelv nagyban hasonlít a svédre és a dánra.

A modern norvég nyelv két nagy dialektikus ágra bomlik, a két dialektus között tulajdonképpen annyi a különbség, mint bármely két skandináv nyelv között, így kérdés, hogy nem tekinthetők-e ezek önálló nyelveknek. Ez a két dialektus a nynorsk és a bokmål norvég. A nynorsk (újnorvég) nyelv anyanyelvi használata az ország lakosságának kb. 10%-ra jellemző (400 000 fő), azonban a hasonlóságok és a közös eredet miatt a többi norvég is megérti őket, noha nem könnyen. Mint neve is mutatja, a bokmål a könyvnyelv, ez az általános használatú, és a nyomtatott irományok nagy része is ezen jelenik meg. Azonban minden vidéknek van egy kis nyelvi sajátossága, a "tiszta bokmål'" leginkább Oslo és Trondheim környékén figyelhető meg.

Története

Norvégia mindig számos dialektusban gazdag vidék volt. A nyelvjárások sokszínűségét az ország topográfiai viszonyai formálták: magas hegycsúcsok, hosszú, meredek falú völgyek, fjordok választották el egymástól az egyes települések és vidékek lakóit, az éghajlati viszonyok miatt a közlekedési viszonyok is rosszak voltak. Az ily módon egymástól elzárt közösségek nyelvjárása így egyre nagyobb eltéréseket mutatott.

Többek között ez az oka annak is, hogy a több évszázados dán megszállás és az azzal járó nyelvi egységesítési törekvések sem jártak sikerrel egy egységes norvég nyelv megteremtésében. (Norvégiában több évszázadon át a dán volt a hivatalos nyelv.)

A norvég nyelv eredete az óészakiban keresendő, melynek tulajdonságait a mai izlandi nyelv őrizte meg leginkább. A feröeri nyelv és éppúgy a norvég származék nyelve, valamint a grönlandi norvég nyelv is, amely azonban ma már kihalt. A Hanza-kereskedelem virágzása alatt a középalnémet gyakorolt jelentős hatásokat a norvégra, számos jövevényszóval gazdagítva azt.

Norvégia 1380 és 1814 között dán fennhatóság alatt állt először perszonálunió, majd reálunió formájában (Dánia–Norvégia). Ez alatt az idő alatt a régi norvég írásbeliség elkopott, majd 1450-ben hivatalosan is bevezették a dán írásbeliséget az országban.Az eredeti norvég dialektusokat a vidék lakossága azonban tovább használta.

Az 1850-es években Ivar Aasen költő és nyelvész megteremtette a landsmålt, azaz „az ország nyelvét”, melyet 1929 óta nynorsk-nak neveznek. A cél az volt, hogy a nép "visszakapja" a norvég írásbeliséget. Mivel az új írásbeli nyelv a társadalom felső rétegeinek dán írásbeliségével szemben jött létre, a nynorsk lassanként a demokratikus mozgalmak egyik jelképévé vált. 1885 óta a landsmål/nynorsk nyelv hivatalosan elismert írásbeli nyelv. Az új nyelv alapja nem egy dialektus volt hanem egy nyelvész által mesterségesen megalkotott logikus rendszer, melyet Aasen az összes norvég dialektus "keverékéből" gyúrt össze. A 20. század folyamán a nynorsk nyelvet számtalanszor megreformálták, és egyre közelebb került az ország keleti részén beszélt Bokmål nyelvjáráshoz.

1929 óta a riksmål hivatalos megnevezése bokmål, a landsmål hivatalos megnevezése pedig nynorsk.