Sok más európai országtól eltérően, Norvégiában töretlen a népzenei hagyomány. Mivel a népzenét folyamatosan örökítette át egyik generáció a másiknak, nem volt szükség a népzene újjáélesztésére. A hely azonban, ahol a népzenét bemutatják, sokat változott az évek folyamán. Az elmúlt 10-15 évben a szakmai színvonal egyre nőtt, és ma már a norvég népzenei közösségek számos kitűnő képességű előadót tudnak felvonultatni.

 

A norvég népzenét, legyen akár vokális, akár hangszeres, rendszerint szólisták adják elő. A hangszeres darabokat általában hegedűn vagy a hardingfélán kísérik, ez utóbbi Norvégia nemzeti hangszerének számít. A hardingféla hardangeri hegedű, vagyis olyan hegedű, amin négy, vagy öt együttrezgő húr van. Csodálatosan díszített és kialakítása részben eltér a hagyományos hegedűétől. A szakemberek véleménye megoszlik abban, hogy vajon a hardingféla a hegedűből alakult-e át, vagy középkori húros hangszerekből fejlődött ki. Egyéb Norvégiában elterjedt tradicionális népzenei hangszer a doromb (munnharpe), különböző furulyák, kürt (bukkehorn), fakürt (lur) és a citera (langeleik). Az említett hangszerek közül több is régi múltra tekinthet vissza. Jóllehet számos norvég népzenei darab szintén nagyon régi, a repertoár nagy része mégis az 1800-as évekből való. A hangszeres művek többnyire két csoportra oszthatók, az újabb keletű, hagyományos, közép-európai hatást mutató tánczenére (gammaldans), ilyen a keringő, a reinlenders és a polka, valamint a korábbi típusok (bygdedans), mint a springar, gangar és lyarslatt (ezeket a táncokat külföldön is norvég nevükön ismerik) A hardangeri hegedű mély húrjai és a gyakori fekvésváltás változatos tonális harmóniát eredményez. Norvég zeneszerzők sora merített ihletet ebből a hangzásból, többek között a világszerte ismert Edvard Grieg.